Írtam már a hazugságokról és a szavak erejéről is. A mostani eszmefuttatásomat tekinthetjük e kettő fodrozódásának, következményének, függelékének. Miért? Hamarosan megtudjátok.
Mindennek van előzménye és mindennek van következménye. Még akkor is, ha nem vesszük figyelembe. Az előbbit sokszor nehéz felkutatni, megtalálni, megérteni. A sok miértet és hogyant. Az pedig az egyik legfájdalmasabb, amikor olyan hiábavaló kérdést teszünk fel, mint a "mi lett volna, ha...?" Az okozat az, amire azért lehet némi rálátásunk. Ha bedobunk egy követ a folyóba, elsüllyed. Ha leverünk egy poharat az asztalról, eltörik. Ha túl sokat radírozunk egy lapot, akkor maszatos lesz, végül kiszakad. Ezek egyszerű következményei általános dolgoknak. De ha valami összetettebb dolgot veszünk szemügyre, mint például az embert, akkor ezek a hatások sokkal, de sokkal kiszámíthatatlanabbak lehetnek. Vagy mégse. Beszéltem már a szavakról, azok hatalmáról, így ezt nem igazán részletezném. Inkább két példával hozakodnék fel, hogy rávezesselek titeket, miről is szólni ez a bejegyzés (ha végre rátérek a lényegre, és nem kerülgetem a gyehennás puliszkát).
A sün egy kifejezetten aranyos élőlény. Kicsi, tündéri szeme és orra van. Egyszóval egy szeretnivaló kreatúra. De ha megijed, összegömbölyödik és szúrni fog. Mi csinál még ilyet?
Az emberek régen előszeretettel tartottak bálokat, estélyeket. Ha csak Velencére gondolunk, rögtön felvillan előttünk egy ilyen mulatság képe. Mindenki elegáns, habos babos ruhákban pördül-fordul. És ott a kihagyhatatlan kellék. Az állarc.
Értitek? Nem értitek. Nem is elvárható. E két dolog között van hasonlóság. (És most nem arra gondolok, hogy sikeresen legépeltem a cím két szavát, csak kiegészítve.) Mindkét mozzanat, amit megragadtam, szolgál varamire. Mindkettő véd. Elrejt. Na de mi elől kell és kinek a védelem?
Az embernek a többi ember miatt. Mint ahogy a kutya is megvadul, ha verik, úgy az ember is harapós lesz, ha sokat bántják. "Sün" szoktam rá mondani. "Szúr". Van olyan ismerősöm, aki ilyen sün. Mindenkinek van ilyen személy a környezetében, csak maximum nem vesz róla tudomást.
Nos, milyenek is a Sünök? Olyan valakik, akiket bántottak. Az emberek, a család, a világ. Akármi. Most persze mondhatnánk, hogy "de hát mindenkinek vannak bajai. Miért lenne ő más?" És tényleg? Miért? Mindenkinek vannak mélyhullámai és magaspartjai. De ha nagyon elhatalmasodik a mélység, akkor az gyökerestül ki tudja csavarni az embert. A gyermeki naivitás, nyíltság sokáig meg tud maradni, ha hagyják (jelentem, nálam még mindig tart.) De ha az embert sokáig böködik szavakkal, tettekkel, helyzetekkel, akkor az a személy szúrni fog. "Ti tettetek azzá, ami vagyok!" És milyen igaz. Ha hozzászólsz, elküld anyádba. Ha ránézel, olyan pillantást mereszt rád, hogy a hideg futkos a hátadon tőle. Ha megérinted mérges lesz. Stb., stb. A "süneffektus" miatt lesz rengeteg ember goromba vagy bunkó. Esetleg végletekig zárkózott. Vagy épp minden pillanatban megjátssza magát. Hisz addig bántották őket, amíg úgy nem döntöttek, hogy senkit nem engednek közel magukhoz. Nem éri meg. Pedig lehet, hogy belül sírnak. Lehet, hogy belül kedvesek. Lehet, hogy belül szépek. Nehéz dolga van annak, aki egy sünt akar megszelídíteni. Kitartás kell hozzá, türelem. De van, mikor kincsre lel az ember.
No és mi van a maszkokkal? Őszintén? Mindenki azt hord. Más arcot mutatunk különböző helyzetekben és környezetben. Ez persze érthető egyrészt. Másrészt fajulhat az egész addig, hogy nem tudjuk, hol végződik a maszk, és hol kezdődünk mi. Mert mindig mosolygunk. Mert mindig vidámnak tettetjük magunkat. Elhitetjük a környezetünkkel, hogy minden rendben, miközben a felszín alatt sírunk. És mi készséggel elhisszük más hamis képét, mert el akarjuk, mert úgy könnyebb. Bele se gondolunk sokszor, mi rejtőzhet egy (ál)mosoly mögött.
Gimnáziumban volt egy nagyon jó barátom. Nevezzük 'A'-nak. Nem tudom már, hogy és miként fonódott ilyen szorossá a kapcsolatunk. Félreértés ne essék, csak barátok voltunk. Amíg az ember távolról szemlélte, addig nem is igazán akaródzott közelebb mennie hozzá. Szótlan volt, mogorva és elutasító sokszor. Nem is szeretett új embereket megismerni. De minél jobb barátok lettünk, annál jobban megnyílt. Egy nagyon jó humorú, kedves és okos srácot tisztelhettem benne. Bár szerette az embereket megbotránkoztatni. A viselkedésével és a gondolataival. Mindig volt nála bicska. Nem is egy. Három. Ez igazából már a védekezés olyan foka volt, ami nem enyhe belső bajra utalt. Voltak beszélgetgetéseink, amelyek után jócskán el kellett gondolkodnom, és helyre kellett tennem magamban dolgokat. De sok mindenben igaza volt. Még a közeli barátai előtt is sokszor a kikezdhetetlen keménység állarcát mutatta. Hogy honnan lehetett tudni? Ha ivott. Olyankor felsejlett az a törékeny ember, aki valójában volt. Akit mindig rejtegetett. Viszont nem csak törékeny volt, törött is. Olyan mértékben, amin el se mertem soha gondolkodni. Ez a mélység egyszer felbukott. Igen, igen, az alkohol. De akkor, azon az estén féltem. Osztálykiránduláson voltunk, és én maradtam fenn a szobában vele, mert kezdett agyára menni a pia. Nézzétek, én nem mondhatom el a teljes történetet. 'A' sem emlékszik rá. Nem is baj. A lényeg, hogy féltem. Vagyis féltettem őt, saját magától. Minden, amit mondott, fájt. Fájt, mert tudtam, hogy tudnom kellett volna róla. Szegény ember belülről hasadt szét a kín alatt az idők folyamán. Soha ne akarjatok embert úgy látni. Főleg ne olyat, akit szerettek. És főleg ne akarjátok, hogy az a második emeleti ablakból kelljen visszarángatnotok, nehogy kiugorjon. Lassan 6-7 éve ismerem 'K'-t. Ő a másik példája a "durva" esetnek. Elég sok lelki baja van, ami a pszichológiai problémák tárházának zömét tartalmazza. Lehetne szép élete? Talán. Nem tudom. Annyi hibát követett el, hol emiatt, hol azért, hogy már ő se tudja. Annyiszor bántották és bántotta magát is, mindennel, amivel lehetséges. Partra vetett hal. Vergődik az életben, de hordja a maszkot és azt mutatja mindenki felé, felém is, mikor találkozunk, hogy vidám. Pedig nem igazán az. Inkább éhes. A szeretetre, amit vagy nem kapott, vagy nem eleget. Nem tudom kik a hibásak az életében. De azt tudom, hogy én is köztük vagyok. Nem tudom, hogy mit lehetne vele kezdeni. Bevallom, túlléptem azon a ponton már, hogy jobban belefollyak az életébe és segíteni akarjak. Volt, amikor túl közel léptem. És megégtem.
Mai napig barátok vagyunk persze. Beszélgetünk, néha találkozunk. És én sokszor készséggel elhiszem a maszkját. De tudom, hogy nem az igazi arcát mutatja. És ha leveszi, azért akkor is próbálok ott lenni, hogy segítsek felszárítani a könnyeit. De sajnos van, akin nem lehet egyedül segíteni.
Két emberről beszéltem. Két olyanról, akikbe mélyen beleivódott ez a maszkabál. Nem mindenki ilyen "durva eset". De ők ékes példái annak hova tud fajulni. Mi, "átlagemberek" is sünök vagyunk, maszkkal a képünk helyett. Gondoljon mindenki bele, hogy ő maga mennyire szúr és mennyire másít az ábrázatán. Nem kell sokáig, pusztán egy kurta percig. És most gondoljon bele, hogy más is ilyen. És sokszor lehetne ellene tenni, hogy az emberek töröttek és szúrósak legyenek. Bevallom, sokszor én se próbálok semmit tenni. És sokszor nem figyelek arra, kit mennyire bántok (meg). Bevallom, valószínű, hogy valakit én löktem lejjebb. Nem tudom. Nem láttam és nem látom be a tetteim következményét. Az utóhatást. De meg kell próbálni felnyitni mások kagylóhéját, és meg kell tanulnunk valahogy visszatérni egy gyermekibb nyitottságba. Persze tudom, veszélyes. És nem is mindig mindent kell erőltetni. Csupán annyit mondok, hogy figyeljünk. Próbáljunk úgy élni, hogy észrevesszük egymást és a lehető legkevesebb sérülést okozzuk másoknak és magunknak is.
Menni fog?
Nem tudom. De egy próbát megér.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése