Vannak, akik megrettennek egy horror filmnek a puszta említésétől is. Vannak elvetemült emberek, akik extázisban fürdenek a rémisztő filmek okozta adrenalintól. De ennél is van egy magasabb szint: azok, akik el merik olvasni Stephen King Tortúráját. Te melyik csoportba tartozol?
Első benyomás:
A cím rövid és lényegre törő. Világossá teszi számunkra, hogy ez a könyv csupa szenvedés lesz. (Reméli persze az emberfia, lánya, hogy nem az olvasónak, hanem inkább a karakternek.)
A régebbi könyvek borítói kevésbé impozánsak. Nem azt mondom, hogy trehány munkát végzett a grafikus, de azért egy összeeszkábált megjelenéssel van dolgunk. A háttérben egy emberformájú paca látható egy ablak előtt. Ez eddig stimmt. De az előtérben konkrétan odavágva fekete szegéllyel egy nagy, párnás ágy. Furcsa megoldás, annyi szent. De hogy az a szerszám a lap alján mégis mi a tehénre kötött kolompmadzag lehet, azt nem tudom. Ránézésre szögbelövő vagy tűzőgép. Az összhatás nem épp lenyűgöző, de legalább köze van a történethez. Már amennyire.
Viszont ami felborzolja az emberek idegeit, az a fülszöveg. Ha más nem, akkor az a kezünkhöz tudja tapasztani a papírszüleményt.
A könyv bemutatása:
Stephen Kinget szerintem senkinek nem kell bemutatnom. Számtalan regénye szolgált már filmek alapjául (több kevesebb sikerrel). A méltán híres King újabb hátborzongató alkotását tisztelhetjük a könyvben. Bő 400 oldalon keresztül kísérhetjük figyelemmel egy író viszontagságait. Nos finoman fogalmaztam. Tortúráját. És ez a szó nem csak szenvedésre utal, de egy karakterre is, így tulajdonképpen a főhős akkori életének minden szegmensét átszövi. Mi a fő cselekmény? Egy elrabolt tollkoptató és egy megszállott rajongó. De még annál is több: testi, lelki és szellemi próbatétel mind az olvasónak, mind a főszereplőnek.
Vélemény:
Személy szerint nekem a második találkozásom a neves tintakoptatóval. Az első a Cujo volt. Már ott éreztem, hogy a mélyen tisztelt író fejében valami nincs a helyén. Bár ez a legtöbb klaviatúra harcosról elmondható. Ebbe a könyvbe öntötte képzeletének teljes tárházát, és olyan széles spektrumot vonultat fel a fájdalmakból, melyekről nem is tud az ember.
Ezt a könyvet le lehet tenni. Le is kell tenni. Hogy miért? Mert képtelenség egyben elolvasni. Szörnyű. Félreértés ne essék. Azért képtelenség egy ültő helyben felfalni, mert a sorok belekígyóznak az ember bőre alá és fizikai fájdalommá változnak. Empatikus ember lévén együtt kínlódtam Paul Sheldonnal. És mindig, amikor azt hittem, kapok egy hosszabb lélegzetvételnyi szünetet, akkor kiderült, hogy azt egy még nagyobb szörnyűség követi.
A szinonimaszótár összes szava kevés lenne ennek a leírására.
Két könyvet elolvastam közben pihenés képen, mégis sikerült valahogy túlélnek a regényt.
És be kell valljam, megérte. Mély nyomott hagyott bennem, és hatalmas tiszteletet ébresztett az íróóriás iránt.
Nem sok hibát lehet benne felfedezni, vagy amit lehet, az egyszerűen eltörpül az egész mű nagysága mellett.
Ez a könyv hat. Bár kérdéses, hogy az ebből készült filmet képes leszek-e végig nézni mindezek után.
Kiknek ajánlom:
Nem tudom, hogy merjem-e bármelyik korosztálynak vagy nemnek ajánlani. Ha bárkiben van elég kitartás, eltökéltség, bátorság és tűrőképesség, tegyen vele egy próbát. De csak akkor, ha felkészült rá, hogy a szavak súlya alatt megmérettet. És könnyen lehet, hogy elbukik.
Kedvenc részlet:
„Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség sem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése