A Könyvfesztivál újabb szerzeménye akadt a kezem közé. Felkészültél, hogy bepillantást nyerj a mélybe? Górcső alatt Victor LaValle Fekete Tom balladája című alkotása.
Első benyomás:
Hiába mondják, hogy ne (csak) cím vagy borító alapján válasszunk könyvet. Néha elég egyetlen pillantás, és e kettő ötvözete szinte már a kezünkbe csempészi az adott regényt. A könyv esetében is a betűk ”töltöttsége” és a fekete-vörös színvilág mind azt sugallja: „komor, borzongató történet lapul bennem”. Az utcán tekergőző árnyak pedig tovább fokozzák a hatást.
Ha valakit nem győz meg a vizuális bravúr és a fülszöveg, nyugodtan legeltetheti a szemét a borító közepén. Ott ugyanis három sorban hevernek a díjak és a jelölések.
A kegyelemdöfést pedig az utolsó sor adja a hátoldalon: „Az AMC csatorna már dolgozik a kötetből készült, lebilincselő tévésorozaton.”
Mindezeket összevetve a könyvről szinte ordít a minőségi és extatikus kaland. De vajon a belső be tudja tartani a külcsín ígéreteit?
Lovecraft horror:
Nem ez az első alkalom, hogy találkozom ezzel a kifejezéssel és szégyen szemre csak most vettem rá magam, hogy utánanézzek, pontosan mit is takar. (Veres Attila: Odakint sötétebb című alkotása kapcsán is felmerült ez a név.)
Howard Phillips Lovecraft a XX. század fordulóján élő amerikai író, költő volt. Bár merített Edgar Allan Poe alkotásainak hangulatából, mégsem mondhatjuk, hogy másolta. Sikerült egyedi hangot találnia, sajátos mitikus világokba helyezett ismeretlentől való borzongás képében. Az olvasót végig bizonytalanságban tartja, ezzel is tovább fűszerezve történeteit.
Akadnak még páran, akik eme úttörő nyomába léptek, tovább csűrve csavar a történetek ízét.
A könyv bemutatása:
Victor LaValle büszkélkedhet pár regénnyel és novellával. Magyarországon viszont ez az első alkotása, így talán nem vagyok egyedül azzal, hogy a nevét se hallottam ez idáig. Számos híres külföldi kritikus emeli piedesztálra, így lehetséges, hogy a hazai piacon is hódítani fog.
A karcsú, 126 oldalas úriember tömör történettel kecsegtet. Belecsöppenünk a XIX. század eleji New York városába, ahol a rasszizmus és a diszkrimináció olyan mindennapos volt, mint a fák rügyezése tavasszal. Egy ilyen megkülönböztető időszakban kell valahogy boldogulni a sötétbőrű főszereplőnknek, Charles Thomas Testernek. Hogy hogy sikerül úsznia vagy épp elmerülni világ mocskában, az a könyvből kiderül.
Vélemény:
Elég nagy elvárásokkal fogtam neki a könyvnek. Valami nagyra, kirobbanóra, lehengerlőre számítottam. Letehetetlen történetre, magával ragadó mágiára. És amit kaptam, nos… más volt.
A fülszöveg alapján egy kérlelhetetlen csalóra, esetleg egy kemény gazfickóra számítottam. Már az első pár oldalon világossá vált számomra, hogy a mi kis feketerigónk alapjába véve rendes ember. A svindliket is csak a muszáj-faktor szüli. Gondoltam sebaj, jó ez így is, olvassunk csak tovább. A könyv bő felénél tartottam már, amikor még mindig dobálták be az információkat és még választ nem nagyon kaptam egyikre sem. Kezdtem aggódni, hisz egy ilyen gizda oldalszám nem kecsegtetett bő kifejtéssel. (Vagy akármilyennel.) Én azért töretlenül haladtam tovább, egyik furcsaság történt a másik után és egyre elveszettebbnek és tanácstalanabbnak éreztem magam. Végig valamilyen nagy csavarra vártam, és bár érkezett valami hasonló, nem épp úgy, ahogy számítottam rá (ezért csavar mondjuk).
Néhány helyen találtam zavaró szóismétlést, amit nem tudtam hangulatfokozásnak betudni. Miért? Mert inkább zavarónak tűnt számomra, mint segítő elemnek. Logikai bakik ”észrevétele” pedig szerintem csak az én szőrszálhasogatásomnak köszönhető.
Természetesen nem azt mondom, hogy élvezhetetlen vagy épp unalmas lett volna a történet. És azt se várom el, hogy mindent a számba rágjon. Pusztán egy kicsit több információra és kifejtésre áhítoztam. Úgy tűnik, a megmagyarázhatatlanság és a kérdéshalmaz jellemző lehet a Lovecraft-i stílusra. Az Odakint sötétebb elolvasása után sem éreztem azt, hogy mindent értettem volna.
Minden eddig felsorolt negatívuma ellenére se bántam meg, hogy kézbe vettem. Bár nem nyújtott akkora élvezetet nekem, azért érdekes volt. Jó tudni, hogy „ilyen is van”. Valószínű, hogy még nem értem meg az ilyesfajta alkotásokra. Nem jókor, jó korszakomban olvastam el, vagy épp túlságosan eltérő elvárásokkal vágtam neki. Majd valamikor, pár év múlva újra előveszem, és meglátjuk mennyit változott a könyv velem együtt. Hisz, minden alkotás két emberen múlik: az írón és a befogadón.
Kiknek ajánlom:
Véresebb jelenetei és a faji megkülönböztetés miatt nem ajánlanám gyenge idegzetűeknek és lágy lelkűeknek. A misztikum és a horror kedvelői már indulhatnak is a könyvtárba/könyvesboltba, de a realitásra szavazók nyugodtan maradjanak otthon. egyébként, ha elmúltál 16 éves és érzel némi késztetést arra, hogy kézbe vedd, ne habozz!
Kedvenc részlet:
„A nő nem találta viccesnek a megjegyzést. Csak szipogott egyet. Aztán benyúlt a gitártokba, és kikapta belőle a könyvet. Olyan gyorsan mozgott, hogy a kötetet szinte nem is érte napfény, ahogy berántotta a ház sötétségébe, mégis vékony füstcsíkot húzott maga után. Még a nappali világossággal való pillanatnyi találkozás is lángra lobbantotta. A nő rácsapott a fedelére, hogy eloltotta a szikrát.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése