Valahol mindig van egy kezdet. Valahonnan el kell indulni. Van egy pont, ami előtt nem volt semmi, talán csak elmosódott körvonalak. Nálam ez a vers az a pont. Az első alkotásom. És ennek a lángnak a hamvaiból született meg a holló. Hollótoll.
Tűzimádat
Sötét erdő melyből jövök.
Mit látok? Tábor és tűz.
Sok nép szülte sok-sok ember.
Átutazó, eltűnő, örök.
Intenek. Van szabad hely.
Mozdulni lábam mégse mer.
Hideg van. Fázom. Meleg szél,
Mi közelembe ér. Tűz.
Fényes pattogó zsarátnok.
Az ember vagy fázik és fél,
Vagy közel megy és remél,
Hogy kik várják őt, barátok.
Elindulok. Lábam remeg.
Keresem, hol van a tűz.
Arcok néznek, szemük felfal.
Elvesztem. - gondoltam. - Remek.
Egyre közelebb jönnek,
Itt van sok ijesztő fej… Jaj.
Kis fájdalom. Meleg, éget.
Megérintett a tűz.
Felnézek, kezem vörös. Fáj.
De… De a láng ne érjen véget.
Látom gyönyörű táncát,
Szinte tűzbe borul a táj.
Én egyre közelebb lépek,
Hogy lássam az erőd, Tűz!
Hogy érezzem meleged, hődet,
Hogy lásd, én már nem félek!
Ölelnélek Téged, óh,
S felperzselném érted e földet!
Megragad hátulról egy kar.
És elránt Tőled, ó Tűz.
Veszélyes. – mondják. – Megéget!
A hidegség szinte már mar.
Láng, kérlek, várj! Emberek,
Többé nem nézek felétek!
Kitépem karom. Rohanok.
Feléd, édes, kedves Tűz!
Érzem, hogy körül ölelsz, Óh!
Érzem karjaid s kacagok.
Oly jó veled táncot lejtni,
Hogy nincs erre elég szó.
Bőröm égett, füstöl, lángol.
Érted égek drága Tűz!
Húsom szaga mindenkit elűz,
Érjen lángod engem bárhol,
Szívem már rég érted ég!
Hát eméssz el engem, TŰZ!
2014. augusztus 25.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése