Újabb látogatást tettem február 24.-én az Író*Blogger*Olvasó találkozóra, ami már szám szerint a 11. volt. Hogy hogy sikerült? Tarts velem és megtudod.
Kezdődött az egész azzal, hogy össze kellett futnom Emilly Paltonnal még a találkozó előtt úgy két órával. Ez egy nagyon egyszerű dolognak ígérkezett. Eljutni A-ból Bbe. Max 20 perc. Nehezítő körülmények: a budapesti közlekedés egy 5 éves gyerek logikájára való ledegradálása a 3as metró felújítása miatt, 4 óra alvás egy társasest okán, a tájékozódás egy olyan szinten művelése, amit egy üres vizesflakon is megirigyelne.
Végül is valahogy eljutottam a megbeszélt találkozóhelyre, ahogy Emilly is. A probléma ott kezdődött, hogy az „én itt vagyok és te?” kérdésemre a válasza „én is itt vagyok. De te merre vagy?” volt. Elkezdtük kibarkóbázni, hogy ki mit lát a környéken, hogy azért ha ugyanott van az ”itt” akkor illenék, hogy lássuk egymást, meg a táj is egyezzen. Nem egyezett. Körülbelül annyira, minta a levelibéka és a gulyásleves. Hogy mi jelentette a megoldás? A buszmegállóban lévő tábla, miszerint kettő megálló futott ugyanazon a néven nagyjából 300 méter és egy kanyar eltéréssel. Mert miért ne? Miután orvosoltuk a térbeli problémákat és sikeresen megölelgettük egymást, jöhetett a következő lépés. Eljutni a Lurdyházba. Hiszen addigra Emilly már fel tudott volna falni egy tonna kínait. (Félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy ételt. Nem kanibál ő. Maximum, ha mérges.)
Összegezve kettőnk térbeli és iránybeli tájékozódását, sikeresen megkaptuk a mínusz tízet, aminek hála még egy csomó időbe telt eljutni oda. Bár, ha őszinték akarunk lenni, én onnan indultam, ahol az a komplexum volt. De visszatalálni… már túl bonyolult lett volna.
A Lurdyban levadászni a keleti kajalelő helyet már gyerekjátéknak bizonyult az addigiakhoz képest. Megtárgyaltunk minden megtárgyalni valót, felporszívóztunk minden tányérlakót és elpilledtünk, mint egy panda bambuszszüret után. „Kávét ide!” felkiáltás után el is indultunk az épületben, hogy fáradt agyunkat koffeinadaghoz juttassuk. Nagy sokára megszereztük a napi betevőt és jöhetett is a telefonhívás Carlow Cleavelandnek, csipet csapatunk harmadik tagjának, hogy merre kódorog.
A találkozópontnak a közeli napfényes villamosállomást jelöltük ki, és nemsokára befutott az egyetlen szakállal rendelkező egyén a körünkbe. Kisebb üdvözlés és beszélgetés után furcsa tekintettel csak ennyit kérdezett: „Miért itt ittatok, ha amúgy is kávézóba megyünk?”. Nagyon jó kérdés. Emilly is furcsán nézett rám, bár ő nem a logikai bukfenc miatt, hanem azért, mert a fáradtság és az önön végiggondolatlanságom miatt nevetésben törtem ki. Ami potom 30 percig tartott vagyis míg oda nem értünk. Mindketten elkönyveltek annak, aminek, majd beléptünk a Premier Kultcaféba.
Ez már a harmadik helyszín volt, ahova átköltözött az eseménysorozat, ilyen és olyan indokokból. Meg kell hagyni, mindig hangulatos kávézókat sikerült választaniuk. Akkor se volt másképp, bár ez az elkülönített terem pulpitusra és nézőtérre tagolódott. Hogy miért kellett az emelvény? Mert a felállás most inkább a kiállásra fókuszált. Vagyis a téma feldolgozása regényrészletek felolvasásán keresztül történt. És mi volt a téma? Erotika, szerelem megjelenése a könyvekben. (Ezzel amúgy egy Írósimogató rész is foglalkozott). A teljesség igénye (és a memória képessége) nélkül az alkotások a következők voltak:
Leda D’Rasi: Utolsó kívánság/Lidércfény
Halasi Miklós: Krisztin, még meg nem jelent kötet
M Brnyai Annie: Hancúrcica,
Anna T. Kiss: Énmárka, ami nem igazán témába vágó, annál inkább inspiráló
Valentin Ági rövidnek épp nem mondható részletei
Összességében a program nem tartott sok ideig. Mint már megszokhatta az összegyűlt publikum, baráti beszélgetések jöttek létre az utolsó elhangzott részletek után. Úgy alakult, hogy Mason Murray és Carlow társaságába keveredtem. Elég sok témán átrágtunk magunkat. Szóba került a könyvkiadás régi és mai nehézségei, az e- és a ”paperbook” és az emberek olvasási szokásairól. A facebook megjelenése, mint eladási platform nagyot dobott a terjesztésen, azonban sokkal kiszámíthatatlanabb is lett emiatt. Azt pedig, hogy a népesség egyre ritkábban vesz a kezében ilyen vagy olyan könyvet, szinte tényként könyvelhettük el. Persze tisztelet a kivételnek. Lehet ezzel vitába szállni, de mint könyvek terén, így vagy úgy, de járatos emberek lévén azért van rálátásunk a dologra.
Az építő beszélgetés után egy sokkal kötetlenebb és nevettetőbb társaság szippantott magába, ami Emillyből, Carlowból, Halasi Miklósból, L. J. Wesleyből (lassan már kész baráti társaságot alkotunk) és egy számomra addig ismeretlen hölgyből állt. Ott csipkedtük egymást verbálisan, ahol értük és tőlünk zengett a kávézó. Én speciel annyira nevettem, hogy a komplett tusvonalamat lesírtam, ami miatt úgy nézhettem ki, mint valami modern mázolmány.
Elérkezett a különterem zárórája. Mivel nem akaródzott szétválnunk ezért kiszabadultunk a nagyvilágba és eljutottunk egészen metrómegállóig. Ott hosszasan tanakodtunk helyekről és nyitva tartásokról. Majd azzal a lendülettel, amivel elhagytuk a kávézót, vissza is tértünk oda további órákon keresztüli nevetgélésre. Végül a buszok és vonatok, késői órák miatt kellett végleg sátrat bontanunk.
Összességében ismét gazdagodtam rekeszizomerősítéssel és tapasztalattal. Nektek is ajánlom, hogy legközelebb csatlakozzatok hozzánk. Ha kedvet kaptatok, szóljatok, és majd legközelebb ott találkozunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése