Éjben fürdő szavak

A halk morajt a fények kihunyása és egy erős, női hang szakítja félbe: Köszöntjük Önöket a Hollótoll színházban, helyezzék magukat kényelembe az előadás mindjárt kezdetét veszi. 

          Kiskorom óta imádok színházba járni. Mindig is elvarázsolt a színészek játéka, a közönség egyként nevetése vagy épp sírása. Az, hogy a darab mennyire magával tud ragadni, kitépve minket a szürke hétköznapokból. Minden előadással gazdagabbak leszünk. A lelkünkbe ültet magából valamit, ami lehet keserédes bánatvirág vagy épp a boldogság lágy árvalányhaja. Hogy mi hozta most elő belőlem ezt az áradozást? Mindjárt elmesélem.
          November második hétvégéjén a Müpában jártunk és a ReCirquel társulat „Meztelen bohóc” című előadását néztük meg. Most leszögezném, hogy tudom, hogy ez cirkusz, és nem a szokványos értelemben vett ”színdarab”. De ha azt hiszitek, hogy ez egy állatokkal való karikás ostor pattogás, vagy épp lovas táncoslányok bemutatója, akkor tévedtek. Bőven túlmutat azon. Inkább nevezhetnénk cirkuszszínháznak, hiszen ez a kettő ötvözete. Talán, ha a Cirque du Soleil-t, hozom fel példának, rögtön megértitek, mire gondolok.
          A darab fő mozzanatait akrobatikus mutatványok tették ki, láthattunk kötél- és rúdtáncot, labdaegyensúlyozást és (a kedvencemet) trambulin mutatványokat. Az intermezzokban egy színművész szórakoztatott minket ”bohóckodásával” és a kétórás játékidőt kellemes és találó dallamok kísérték, így a hatás nem maradt el.
          Mi is ez a hatás? A lelkem mélyén egy bizsergető érzés, egy örömteli akkord, hogy részese lehettem a közönségnek és láthattam kibontakozni az előadást, és egy fájdalmas húzás, amit a színpad iránt érzek. Azok az emberek, akik fellépnek erre a fából és álmokból tákolt építményre, képesek csodát teremteni. Eszközeik nem csupán a díszletek és a kellékek, sokkal inkább a tulajdon testük, minden rezdülésük, mimikájuk, a hangjuk. Csak ők állnak ott, szemben a publikummal és ott van bennük az esély, hogy elérjenek a lelkünkig ”pusztán” azzal, hogy színpadra lépnek, és mindent tőlük telhetőt megtesznek. Ilyenkor látszik az emberiség alkotó képessége, hogy mit tud kihozni magából. Ha él a vele született lehetőségekkel, amik mindannyiunkban megvannak.
          Látjátok? Tanulunk is általuk. Gondoljunk csak bele, mivel töltjük azt a 24 órás periódust, amit mi napnak nevezünk. Tele van felesleges dolgokkal. Rengeteg monitor előtt töltött óra, telefonnyomkodás, lustálkodás, halasztgatás, lébecolás. Legyünk kemények és számoljunk mondjuk napi 4 óra értelmetlen tevékenységet, amit hasznosan is tölthetnénk. Ezalatt egy színész, artista, énekes, táncos mit csinál? Gyakorol, gyakorol, gyakorol, ja és azt hiszem még gyakorol. Pedig neki se 200 perc egy óra. Ugyanannyi idő, más és más tevékenység. A potenciál mindannyiunkban megvan, hogy alkossunk, hasznosan töltsük az időnket, fejlesszük magunkat. És ezt kell kihasználni, hogy egy nap mi is elérjük azt, amit ők. Nyomot hagyni magunk után.
          Ezt jelenti nekem a színház. Élményt, tanulságot, ösztönzést, csodát. Ezért vagyok én színpad szerelmese.